Irdatlan lendülettel vágódott ki az ajtón. A semmihez sem címzett ócska kis kocsma ajtaja hatalmasat csattant a falon, tudatva pár méteren belül a környezettel, hogy Joe Harsh kijutott. Szívdobbanásnyi időre megállt a poros földúton, körülnézett, majd lábait a szemközti bokrok felé navigálta.

            Éjszaka volt. Egy hangos, mámoros éjszaka, amelyen Ököl Billy-t búcsúztatták. Na persze ez nem olyan búcsú volt, mint amilyet két hete rendeztek, miután az öreg Harris jobb létre szenderült… Ez most más volt. Billy – aki nevét hatalmas és hirtelen ökléről kapta – holnap megházasodik. Ez most amolyan legénybúcsú volt, amin ott volt Peach Springs összes nagyarca, beleértve néhány vén kecskét is, akiknek a pofája nagyobb volt, mint a maximális végsebessége.

            Szóval Billy holnap elveszi a nagymellű Maggie-t. A szopós szájú csajszival bizonyára jól jár, mert az ég világon semmihez nem ért, kivéve néhány olyasfajta manővert, amiért viszont rövid úton megismeri Billy öklét. Ököl Billy ugyanis elfogyasztott már egy-két félrecsúszott barátnőt…

            Nos. Joe Harsh a bokrokhoz érve meglazította derék szíját – ami amúgy derékszíj volt, de nőverésben mindig derék munkát végzett. Elővette, megmarkolta, s engedett az illetékes izmok szorításán. Nagy robajjal tört elő az áradat, hangosan koppanva a szomjas növények levelein. Teste elernyedt, ajkára megkönnyebbült, kéjes mosoly ült ki. Időközben minden bizonnyal eszébe jutottak Maggie általa is jól ismert domborulatai, mert megkeményedő férfiassága csakhamar messzebbre kezdte lökni az éjszakai „bevételt”.

            Joe számára Maggie szimbolizálta a szexualitást, hiszen a vele eltöltött néhány hónap volt életének az a szakasza, amikor ilyen értelemben igazán férfinak érezhette magát. Az a nőszemély aztán tudta, mit hogyan! Ostoba volt, mint a tulok, a lelke sem volt olyan hófehér, mint a mája, de azt tökéjre vitte. Joe soha nem volt szerelmes Maggie-be (legalábbis szerette így gondolni), de szakításuk napján a lánnyal együtt mégis elvesztett valamit. Nem tudta pontosan, hogy mit, de attól kezdve teljesen máshogy nézett a nőkre. Nőkre csak mint üres, lelketlen játékszerekre tudott gondolni, s így is kezelte őket. Talán mert Maggie-t kereste bennük. Ez azonban csak még inkább megkeserítette amúgy is keserű lelkét. Sokszor elgondolkodott rajta, vajon miért is keseredett meg? Volt-e bármi oka rá? Érezte, hogy volt, tudni vélte, de képtelen volt belátni. Nos, ennél szarabb helyzet az égvilágon nincs.

            Belemeredt az ömlő vizeletsugárba, amelyen megcsillant a holdfény. Különös volt. A Föld leghűbb kísérője talán maga sem tudta eldönteni, hogy ezüstös fénye milyen színben tükröződjön eme förmedvényen, így az éjszaka ellenére hagyta aranylani nem éppen bársonyos folyását, amelynek kopogása az aljnövényzeten közvetlenül az agyon keresztül talált utat Joe Harsh tudatához.

            Joe már jócskán a harmincas éveiben járó, nagydarab, szakállas, sörhasú férfi volt. Alkata és kopott farmerja, valamint kockás inge sejteni engedte, hogy a farmját körülölelő birtok jócskán nagyobb, mint amennyi sütnivalót az élet ráosztott. De sík hülyének azért mégsem lehet mondani. Meg volt a magához való esze – igaz, rendszerint az öklében hordta – s a maga módján az élet nagy kérdésein is képes volt huzamosabb ideig eltöprengeni. Mondjuk ameddig vizelt. Persze ez általában annyit jelentett, hogy vajon Isten utálja-e, és azért nem esik elegendő eső, avagy hogy hülye az, aki azt állítja, hogy a természet tökéletes munkát végzett, amikor létrehozta és elrendezte az élővilágot. Ha ugyanis így volna, az eke elé nem ökrök lennének befogva, hanem egy másmilyen állatfaj, amit a sors annyi tőggyel áldott meg, ahány lábbal.

            Megrázta a fejét. A mozdulat önkéntelen volt, de az elhatározás tudatos. Nem gondol többet a nőkre, főleg Maggie-re nem. Már csak azért is, mert Ököl Billly a legjobb cimborája.

            A nadrágjára nézett. Igen, kissé talán elkalandozott. Kóbor, mit sem sejtő vizeletcseppek nézte vissza az arcába. Joe Harsh értelmet, és gyermekkorban elvárható szülői jó modort nélkülöző arcába. A férfi elmosolyodott. Valójában nehéz volna mosolynak nevezni ezt a világra szabaduló förmedvényes grimaszt, de errefelé meglehetősen ismeretlenek voltak az afféle kifejezések, amelyek az arcizmok esetenkénti rándulására, netán az epilepsziára vonatkoznának.

            Joe urinációs szimfóniája újabb taktusba kezdett. Gránit keményre merevedve, minden létező sejtjét megfeszítve próbált szabadulni az irdatlan víztömegtől; hólyagjának repedező ballonja kínkeservesen sípolva adta tudtára a világnak, hogy na, akkor itten mostan ugye. Ez azért történhetett eképpen, mert Joe irdatlan egója ellenére húgyhólyagja még nála is kevesebbet értett a jó modorhoz. Apró koppanások az aljzaton. Joe Harsh etildús húgyverejtéke cseppet sem könnyített a természet amúgy sem rózsás helyzetén, szinte hallotta, ahogy a tátott szájú alkoholmolekulák vígan lubickolnak a kénsárga rettenetben.

            Kénsárga rettenet.

            Igen, emlékszik még azokra a régi szép időkre. Mondogatták is a helybéli lányok: „Joe… ööö… kénsárga rettenet!”

            Hmmm, azok a régi szép idők. Mintha csak tegnap lett volna, amikor Ököl Billy-vel megtréfálták Szódás Jimmy-t. Szódás Jimmy amolyan helyi értelmiség volt, egyedüliként a városkában, aki járt már nyugaton, a Nagy Hegyeken túl. Rendkívül büszke volt egyetemi éveire, arra a kemény másfél évre, amíg a University of Southern Californiára járt, bár az itteniek szerint az évszázad rejtélye, hogyan került be oda. Jelentéktelen, semmilyen srác volt, tipikusan az a fajta, akire a Joe Harsh félék minden félelem nélkül rászállhattak. Jimmy amúgy házi szódavízzel kereskedett, amivel meg akarta alapozni a jövőjét. Természetesen figyelmen kívül hagyta azokat a figyelmeztetéseket, amelyek tökkelütöttségére vonatkoztak. Pedig az öreg Harris – Isten nyugosztalja – is megjárta fiatal korában. Csak volt annyi esze, hogy okult belőle. De hiába figyelmeztette Jimmy-t, hogy ne vegyen fel hatalmas kölcsönöket… Mintha egy felizgult felmosórongynak beszélt volna.

            Történt egyszer, hogy Joe és Ököl Billy kicserélte Szódás Jimmy Hypermix Extra^® nevű szódavizét Joe Kénsárga Rettenetére^(Joe). Aztán itt lett igaza a megboldogult öreg Harris-nek. Akkora pert akasztott Jimmy nyakába egy sértett, hogy az összes felvett kölcsön arra ment el. Se bolt, se nyereség, amiből a hitelezőket kifizethette volna. Ha a pletykáknak hinni lehet, Szódás Jimmy-t a bíróság jogerősen háromszáztizenhét év közmunkára ítélte.

            Évezredeknek tűnő másodpercekig hallgatta vizelete csordogálását az egyre humuszosabb talajon. Baktériumok, vírusok, egyéb egysejtűek és földönkívüli intelligenciák százezrei lényegültek át Joe mámoros mannájától ma éjjel. A forró vizelet sistergő gőze fejbe is csapta rendesen, mint Shirley nénit a trolibusz. Megtántorodott, húsz centije elszabadult tűzoltófecskendőket megszégyenítően tekeredett-csavarodott tengelye körül, a szélrózsa minden irányába szétszórva nedvének döbbenetes génkultúráját.

            Óráknak tűnő tizedmásodpercek vánszorogtak el Joe lelki szemei előtt görnyedten, péniszüket unott mozdulatokkal, lasszószerűen lóbálva. Az egyikük – talán a legutolsó - megállt, Joe vállára tette a kezét, sóhajtott egy hatalmasat, aztán visszaállt a sorba a többiek után. A férfi végül keményen ráfogott, amire rá kellett, és folytatódott az a cseppet sem nőies cselekményvonal, amiről tulajdonképpen ez az egész baromság szól.

            Baromság.

            Joe már-már emberinek nevezhető mozdulatot tett, amikor pár centivel feljebb emelte homlokát. Ó igen, a baromság – széles vigyor egy olyan arcon, amit még egy uborka által nevelt cseresznyepaprika sem nevezne töknek –, ez járt most az eszében. Mondogatták is neki gyakran a helybéli lányok: „Joe?! Baromság!”

            Egészen megszédült. Úgy cikáztak a fejében az értelmesebbnél értelmesebb elmélkedések, mint az öreg Clotild néni járókeretében az amper, amikor egy rosszindulatú kis unoka a kelleténél közelebb invitálta a kapcsolószekrényhez.

            Ezekben a sorsdöntő pillanatokban a világot emésztő, haragos hugyogás mintha alább-hagyni szándékozott volna. Joe nem hagyta. Minden izmát megfeszítve a hólyagokra és a különféle, szűkülésért felelős enzimekre – vagy mikre – koncentrált, minden hátralevő energiáját a vizeletsugár életben tartására fordította.

            Az élet nagy, örök cirkulálása.

            A lassan visszahúzódó sugárnyaláb új erőre kapva buggyant-zuhant-csörömpölt-zen-gett-zúgott-csokitmajszolt-dörömbölt-kopogott-visított-ragázott-szakadt-rohant-rontott-pirí-tottgombátevett-aztánegytúrótortát-megivottisráegysörtésagatyájátisráfizette-mertnemameg-felelőéttermetválasztotta-válasszaönisJoeHarshéttermét elő…

            Izé. Ez a Richard nagyon hülye. Ráadásul Joe Harsh-nek nem is volt soha étterme. Illetve volt, csak az egy másik Joe Harsh, és Danville-ben él.

            …és ez már harc volt az idővel. Kozmikus energiák feszültek egymásnak. Aztán Joe hólyagjának. Aztán megunták és inkább elmentek bowlingozni a haverokkal.

            Egy tönkrement élet elhalt váza terjengett a levegőben, mint romlott sonka szaga a spájzban. Joe nem tudta, hogyan is rendezhetné érzelmeit. Főleg annak fényében, hogy egy érzéketlen tuskó volt. Akárhogyan küzdött ellene, valahogy nem tudott felhőtlenül örülni annak, hogy Ököl Billy és Maggie összeházasodnak. A laikus azonnal rávágná, hogy ez aztán szerelem és féltékenység a javából, de nem az volt. Egyszerre több is és kevesebb is annál.

            Ez nem szerelem volt, hanem egy mélyen eltemetett, de vígan élő és ténykedő, lelket emésztő rajongás, amely odáig fajult, hogy Joe odahaza nagyon sok mindent Maggie-nek hívott. Az még érthető, hogy a kutyáját. És a macskáját. Meg az aranyhalát. Meg a papagáját. De a tyúkokat is, a disznókat is, a lovakat is és a teheneket is. Még egy négykerekű Maggie-je is volt, nagy platóval, amit jól meg lehetett pakolni. Na nem úgy, mint a nagymellű Maggie-t, de azért némi vigaszt nyújtott az ínséges időkben.

            Robert K. Merton valószínűleg maggienation-ként, esetleg maggiefication-ként írta volna le az esetet, de tény, hogy Joe Harsh a maga szigorúan kapálásra és öntözésre korlátozott agyával egy saját belső világot hozott létre, amolyan Maggieland-et, amely talán magánérdekek és egyéb zűrös problémák miatt nem lesz soha az Államok ötvenegyedik tagja. És ez ellen minden bizonnyal Merton sem tiltakozott volna.

            Joe férfiasságára bámult. Talán hülyeség az egész – gondolta. Talán majd egyszer, ha eljön az az idő, akkor majd nem hullnak levelek a fákról, és végül az egész gondviseléses zagyvaság is szükségtelen lesz.

            Na, Jonah jól elveszett valahol…

            Azám.

            Pedig talán pont itt volt a lényeg. A lényeg pedig nem más, mint egy olyan kozmikus összeesküvés féltve őrzött titka, amely talán végérvényes hatással tud lenni bizonyos entitások által kibocsájtott tellurikus miazmákra (a miazma ebben a mondatban fogant értelmét az univerzum perfektális egyensúlyának érdekében asszem, illetve mindketten aszisszük, mint Szent Ferenc, hogy nem volna helyénvaló, sőt egyenesen botorság volna taglalni – mindkét szerző), amelyekről köztudomású, hogy… Ja, ezt nem volna helyénvaló taglalni.

            Persze, ha már szóba került, talán annyi mégis kiszivárogtatható, hogy a világegyetem miazmatikus áramlatai képesek befolyásolni az emberi test fizikai és egészségi állapotát oly mértékben, hogy azzal tömeges méretű pusztítás, amolyan klinikai armageddon vihető végbe. Ezekről a dolgokról sajnos nem tovább, mert az már államtitkokat sértene. Ezekről kéretik inkább a Pentagonban, vagy a Védelmi Minisztériumban érdeklődni. De talán Joe Harsh – általa legalábbis – soha nem látott nagybátyja is biztosan tud kellő felvilágosítást adni, aki még az idősebb George Bush idején igen magas beosztásban öltönyösködött meg napszemüvegeskedett a CIA-nál.

            De mindez Joe Harsh-t egyáltalán nem érdekelte. Rendesen leterhelte a hirtelen jött nagymértékű folyadékveszteség, s a tudatába egyre inkább befészkelte magát egy teljesen más, felemésztő érzés…

            …a szomj.

            Kétségbeesetten próbálta elzárni a zsilipet, hogy mielőbb visszatérhessen a csapszékhez, de ezúttal nagyot fordultak a tellurikus áramok. Amazonasnyi mennyiségű folyama nem akart elapadni, sőt, egyre nagyobb iramban és terjedelemben zendített urinációs áriájának újabb felvonásába. Érezte, hogy vészesen szárad a torka. Lelki szemei előtt egy lerakat halványan vibráló képe jelent meg, ahol mindennemű pia csak a magafajta Joe Harsh-ekre várt. Úgy gondolta, ha ezt a mostani bozót témát túléli kiszáradás nélkül, akkor jókora – az eddiginél is nagyobb – mennyiségben zúdítja majd az apokalipszist szemtelenül elszaporodó agysejtjeire. Nem hagyja, hogy belső alkatrészei úgy kiszáradjanak, mint Észak-Afrika.

            Esőisten szivatja Mexikót (észak-afrikai verzió).

            Nem mintha Joe tudta volna, hogy merre van Észak-Afrika. Vagy hogy mi az egyáltalán. Sőt, talán azt sem tudta, észak merre van. Azt tudta csak, hogy a többiek odabent már biztosan nagyon várják. Ha ez a rettenetes víztömeg nem hagyja abba szerteszét fröcsögő kakofóniáját, biztosan küldenek egy expedíciót a megkeresésére. Hiszen Ököl Billy igen járatos volt az expedíciókban. Szolgált is az Öböl-háborúban annak idején, csak aztán meglépett egy iraki csajszival. Három évet húzott le a Közel-Keleten, aztán amikor egy félreértésből fakadóan azt hitte, hogy a bigámia azt jelenti, hogy egy nőnek van sok pasija, faképnél hagyta sötéten árnyalt kedvesét.

            Hogy hogyan úszta meg a hadbíróságot, miután hazajött, azt nem tudni. De itt, Peach Springsben ez nem is zavart senkit. Igaz, sokáig keringtek róla rosszindulatú pletykák, hogy Szaddám Husszein táncosnője volt, de miután Ököl Billy bevert pár nagyra nőtt arcot, szépen elcsendesedett mindenki, és elkezdtek újra úgy nézni rá, mintha valóban férfi volna.

            Szóval Ököl Billy nagy expedíció specialista. Hiszen azon kevesek közé tartozott, akik megjárták már valamelyik szomszédos városkát is. Sőt, évente egyszer még nyaralni is el szokott menni. Valamikor karácsony előtt nem sokkal. Joe úgy gondolta, sőt látni is vélte, ahogy országos cimborája nagy bozótvágó késsel, nyomában Steve-vel és Rustin-nal kiront a kocsmából, s hangos üvöltéssel keresi őt. Ez persze lehetetlen volt, mondván, ők sincsenek sokkal emberibb állapotban odabent. Illetve némi esély mégis mutatkozott… Ha Billy véletlenül megtudná, tegnap kivel, mit csinált Maggie. De ez is ki volt zárva. Maggie egy nagy büdös ribanc, ostoba is, de ennyire talán nem hülye.

            Újabb másodpercek száguldottak el bírságolás nélkül, mire Joe kezdte azt érezni, hogy az áradat megint abbamarad. Most talán már végleg. Na, légyszi! Jó, rendben. Lassan csöpögésre váltott a kataklizmikus özönvíz, s Joe megkönnyebbülten sóhajtott fel.

            Rengeteget okosodott eme hosszas eszmefuttatásban, bár ő ezt nem igazán volt képes érzékelni, hisz mindez csupán néhány másodpercig tartott. Mégis, valami különös érzés vett rajta erőt. A rettegéshez volt hasonlítható, ami hirtelen úrrá lett rajta. Érezte, sőt tudta, hogy közel a vég. Lassan körbe tekintett a kis, poros, útszéli kocsma környékén. Az éjszaka sötétjét csak az ajtó fölötti lámpa halvány fénye, az éppen megtelő hold, és valamelyest a gyengén pislákoló csillagok törték meg. A nappal is átláthatatlan bozótos és a nem kevésbé sűrűn elhelyezkedő fák kísértetiesnek és nyomasztónak hatottak a dermedt sötétségben.

            Gyenge, ám annál hűvösebb szellő – a halál lehelete – futott végig az aljnövényzeten, meglengetve a férfi ruháját, s gúnyosan belebújva csiklandozta végig a testét – a halál érintése. Joe Harsh megborzongott. Homlokán apró izzadtságcseppek jelentek meg.

            Nincs egyedül.

            Eszébe jutott az az éjszaka, amikor még gyerekek voltak, és Rustin eltűnt a közeli erdőben. A falubeliek szellemekről és boszorkányokról suttogtak. Billy-vel és Steve-vel elindultak, hogy megkeressék elveszett barátjukat, és bevették magukat a rengetegbe. Abba, amelynek szélét Joe épp most pusztította el kénsárga rettenetével.

            Akkoriban éppen telihold volt. Pont úgy, mint most. Természetesen eltévedtek. Mikor rátaláltak Rustinra, az halálra rémülten kuporgott egy fa alatt. Halkan, érthetetlenül motyogott. Különös érzés kezdett lassan, nagyon lassan végigsimítani a reszkető fiúk hátán. Látták, ahogy Rustin elnéz mellettük egy bizonyos pontra, és a szeme elkerekedik a rémülettől. Aztán megfordultak, s az ő arcukra is kiült ugyanaz a rettenet, ami barátjukat a sokk határára vitte.

            Nem emlékezett egyikük sem, hogyan kerültek haza. Hogy mit is láttak akkor az erdő mélyén, a fák között, arról mindannyian ugyanolyan mélyen hallgattak, mint az esetről mindenki egész Peach Springsben.

            Joe Harsh úgy érezte, most, hogy elől végzett, hátul kezd szivárogni valami nagyon veszélyes.

            Közvetlenül előtte megremegett a bokor. Ingerült morgás hallatszott a mélyéről, és Joe arca lélegzetelállítóan gyorsan vált hamuszürkévé. A másodperc tört része alatt csapott elő a mélyből egy hatalmas, szőrös kéz. Vele együtt valami iszonytatóan gyomorforgató szarszag. A kéz megragadta Joe férfiasságát, olyan erővel, hogy ha még a kocsmában is hallatszik a férfi sikítása, Ököl Billy azonnal Maggie után kiált.

            A kéz lerántotta Joe-t a bokorba. Hangos cuppanás, mint amikor valaki szarba fejel. Halk, elfojtott, ám érzékelhetően dühös beszédfoszlányok:

            -Na ide figyelj, kis köcsög! Ha még egyszer levizelsz, miközben én itt szarok, esküszöm…

            Még néhányszor megremegett a bokor, aztán végleg elcsendesült az éjszaka.

/Jonah Slavegirl & Richard Cainite/

Kép forrása:www.larrypatten.com